Vannak azok a rémálmok, amiknek minden pillanatára emlékszel és álmodban is azon gondolkozol, hogy vajon valóság-e, mert, ha az, akkor fel kéne hívnom anyámat, hogy apám meghalt.
Nyilván a tegnapi beszélgetések kapcsán. Nyilván tudom, hogy a szüleim szeretnek. Csak a tudom és az érzem között tátongó szakadék felett átlagosnál magasabb IQval sem mindig tudok átlátni.
Egészen paradox módon (gondolva itt azokra, akik már találkoztak velem) borzasztó vágy van bennem, hogy szeressem az embereket és hogy mindent megosszak velük, ami a fejemben jár. Szeretném, hogy a szüleim ismerjenek, csak hát amikor nyílt vagyok, vagy őszinte, vagy természetes, akkor mindig pofára esem - az ő szóhasználatukkal élve: neveletlen, udvariatlan, indulatos, elmebeteg, bunkó. A baj az, hogy az AI úgy van programozva, hogy csukott szemmel mint az idióta megy előre, hiába...
A túléléshez tudnom kell, hogy van kék, zöld, fehér hideg van valami valóság a gyermekvilágon túl és vagyok én a gyermekvilágon túl. Meg vagytok ti, akiket szeretek, még ha bénán is, még ha nehéz is (igen. tudom.).